90

Jóval napfelkelte előtt hűvös reggelre ébredtek. A homályon átsütött egy kis párás napfény.

Sao Dzsun kiállt az útra, hátán a zsákjával. A távolba meredve készen állt az indulásra. Elmerült a gondolataiban, és csak akkor fordult meg, amikor Ezio közelített felé a villából. Még mindig nehezére esett a lélegzés.

Odalépett Dzsunhoz.

— Hosszú az út hazáig, no?

— De annyi mindent lehet látni az úton. Dashi, xièxiè nin. Köszönöm, mentor — hajolt meg enyhén.

Ezio valamit hozott a kezében. Egy apró, régi dobozt. Dzsun felé nyújtotta.

— Tessék. Még hasznos lehet valamikor.

Dzsun átvette, és megforgatta a kezében. Majd készült kinyitni, de Ezio megállította.

— Ne — mondta. — Csak ha egy napon eltévednél az úton.

A lány bólintott, és eltette. Ezio Dzsun mögött az utat figyelte. Közeledő katonák zászlait látta.

— Menned kell.

Dzsun követte a tekintetét, biccentett, és elindult az út túlsó oldalán elterülő szőlő felé. Ezio nézte, ahogy gyorsan felér a közeli domb tetejére.

Nem sokkal később odaértek a katonák. Ezio üdvözölte őket. Amikor ismét Dzsun felé pillantott, a lány már eltűnt.

Pár héttel később, a szürettel és Marcello kilencedik születésnapjával már a hátuk mögött, Ezio visszatért a dolgozószobájába, és újra megpróbálkozott az írással. Ezúttal jól haladt. Az utolsó üres papírlapra nézett, majd megmártotta a tollat, és keményen koncentrálva lefirkantott pár szót. Elolvasta, amit írt, és elmosolyodott. Majd eldobta a tollat, mert váratlanul hasító fájdalom járta át a mellkasát. Kopogtak az ajtón.

— Igen? — Ezio összeszedte magát, a tollat visszahelyezte a tartójába a tintásüveg mellett.

Sofia belépett.

— Elviszem a gyerekeket, csak ide, Fiesoléba. Sötétedésre hazaérünk.

— Jó.

— Holnap vásárnap lesz. Velünk tartasz majd?

— Igen.

— Biztos?

— Persze.

Sofia becsukta maga mögött az ajtót. Ezio egy pillanatig még eltűnődött, majd elégedetten elkezdte összeszedni a papírokat az íróasztalán, szépen egymásra rakta és egy szalaggal átkötötte őket.